Két hét szabadságot vettem ki azzal a címszóval, hogy rendbe rakjuk a kapcsolatunkat.
Azt a napot nem felejtem el. "Természetesen" aznap is külön voltunk, ő elvitte a saját kocsiját szervízbe, én pedig elmentem horgászni. Felajánlottam,hogy vigyázok a gyerekre, inkább nem megyek, de ő erősködött, hogy menjek csak nyugodtan, a gyereket elviszi anyámékhoz.
Este mikor visszatért közölte, hogy utólagos engedelmemmel most elmegy az egyik barátnőjéhez. Semmi kifogásom nem lett volna ellene, de miért nem lehetett szólni előre!?Mert mint mindig, akkor sem volt kíváncsi a véleményemre, nem jelentettem már neki semmit, csak nem mertem kimondani.
Míg a barátnőjénél volt, átrágtam a dolgokat.
Rájöttem, hogy nem tisztel, nem szeret önmagamért, az aki vagyok, amit elértem, és amit értük tettem. Beláttam, hogy ez a kapcsolatunk első fél éve után már így volt, csak gyáva voltam kimondani.
Pedig tudtam már az eljegyzés után, tudtam akkor amikor az esküvő másnapján egy ártatlannak induló vita hevében közölte, hogy leszarja, hogy a férje vagyok. Akkor is tudtam, mikor 2-3 napos rendszerességgel jöttek a veszekedések, és úgy egyáltalán a mindennapokban.
Akkor miért tartottam ki?
1., Mert a többi jó tulajdonsága miatt szerettem,
2., Bíztam benne, hogy belátja, hogy igenis vagyok olyan értékes ember akit lehet szeretni, még akkor is ha nem szerelemmel,
3., Gyáva voltam, és bármennyire szarul éreztem magam a kapcsolatban, nem volt merszem kimondani, hogy vége. (csernus szerint társfüggő lennék)
Minden próbálkozásom kudarcba fulladt, néhány példa: Házassági évfordulónkra egy romantikus vacsorát akartam, de ő barátnőivel vadászatra akart menni, mert azt hitte?, hogy egy korábbi, a kollegákkal tartott buli volt azért megtartva. Én pedig kettesben szerettem volna vele lenni. Eltették a vadászatot, de így már semmi kedvem nem volt az egészhez, ezért ettünk egy pizza-t.
Kértem abban a 2 hétben, hogy adjuk le a gyereket, és menjünk el kettesben valahová. Először vonakodott, hogy nem lehet annyiszor leadni (a héten másodjára lett volna), utána kinyögte, azért nem akar jönni, mert nem jó velem menni és kész.
Ezek miatt úgy döntöttem,hogy nem bírom tovább, közöltem, hogy ha ez így megy tovább ebből válás lesz.
Közölte, hogy szerinte sincs ezen mit húzni, nem szeret, nem szeret úgy mint egy férfit, hiába vagyok jó ember és jó apa, egyáltalán nem vagyok férfias, nem vagyok olyan mint amilyennek szeretett volna!?
Mondtam jó, akkor én maradok egy percet sem, és megyek haza.(vidéken voltunk.) A lakáskulcsot nem adta elő, én meg a gyerek miatt nem akartam feltúrni a házat, ezért hajnalban mentem haza.
Kettőnk közül Ő sírt, de nem azért, hogy ne menjek, csak, hogy ne ÍGY menjek el. Mert ugye a látszatra mindig tudtunk adni, azért nem is hiszi el senki, hogy válunk.
HAZAMENTEM.
