Válás: szerelemtől - szerelemig

Sokat gondolkodtam ezen, és még szerintem fogok is, de nem tudok másra jutni, mint a következőkre:

A feleségem a kapcsolatunk elején nem belém szeretett, hanem úgy gondolta, hogy majd a belőlem részben hiányzó, de számára fontos dolgokat majd "kialakítja" rajtam. Csak hát változni lehet, de alapvető emberi tulajdonságokat megváltoztatni nem lehet.

Éppen ezért nem haragszom rá(persze a gyerek miatt igen), hogy most azért hagy el, mert nem ilyen férfit szeretne párjául. Én azért haragszom, mert én ő belé szerettem annak idején, úgy ahogy volt. Ő viszont nem úgy fogadott el ahogy voltam, hanem egy "álmot", vagy nem is tudom minek mondjam.

Biztos, hogy közrejátszik az eltérő közeg (város-vidék), az eltérő temperamentum, de amíg elhitte -míg szerelmes volt -,hogy meg tud változtatni, addig semmi gond nem volt, tökéletesen működött minden. 

Aztán mikor rájött, hogy ez nem megy felémkerekedett, uralkodni akart. És ebből volt minden konfliktus. Egyrészt ő akart lenni az irányító, mert ő majd mindent jobban tud, másrészt meg ígényelte volna, hogy irányítsak, de amikor meg irányítani akartam, azt nem fogadta el. 

Ez az állandó dominancia harc oda vezetett, hogy ő nem érezte magát nőnek mellettem, legjobban akkor csodálkozott, amikor azt mondtam,hogy én sem érzem magam férfinak mellette, mert nem hagyja,hogy az legyek. 

Persze, az utóbbi időben már a sex sem volt jó, de amíg éreztem,  hogy szeret, addig nem volt semmi problémám. Egyszer értetlenűl rám is kérdezett, hogy miért, nekem ehhez nyugalom kell? Hát igen, kedves hölgytársaim,egy férfinak a jó teljesítményhez vagy kiegyensúlyozott párkapcsolat kell, vagy egy olyan nő aki nem jelent neki semmit,és érzelem nélkül, egy tárgynak tekinti. Nekem ez pedig nem megy. 

Egy nő teljesen fel is építheti egy férfi önbizalmát, de földig is rombolhatja, rentgeteg megalázó megjegyzéssel, sértéssel, ordítással,stb. 

És egy ilyen önbizalomhiányos, depressziós, sárbatiport senki, már persze, hogy nem vonzó számára, én megértem, de jócskán benne van a keze munkája.

Ezt nem értette a barátom/kollegám sem, hogy miért kellett még az utolsó napokban is folyamatosan arra mennie,hogy a maradék önbecsülésemet, önbizalmamat teljesen megsemmisítse.

Mindegy, ennek már vége, bár  nem ilyen egyszerű.

A szakítás utáni első héten csütörtök este elmentem a gyerekért és hazahoztam, mert ő ment a barátnőivel a Balatonra, hosszú hétvégére.

Teljesen kikészültem, azon a  héten még a cég vezetése is a nyakamba szakadt, ehhez még jött a gyerek, akinek az ellátását teljesen egyedül kellett végeznem. Most látom a mosolygó/kárörvendő kismamákat, de megnyugtatom őket, eddig is maximálisan részt vettem a gyereknevelésben, minden téren, de ebben az állapotomban ez nagyon kemény volt.

Ez az egész teljesen az idegösszeomlás határáig vitt, napokig nem aludtam csak 1-2 órát, nem ettem, volt olyan, hogy több mint 24 óráig nem ettem semmit. 81-ről 12 nap alatt 75,5 kg.-ra fogytam, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy bírni fogom. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez velem történik, teljesen kész voltam/vagyok.

Telefonon beszéltünk, továbbra is fenntartotta, hogy nem szerelmes belém, nem tud úgy nézni rám mint egy férfira. Én ezt részben megértettem, én sem szerelmes vagyok belé, csak a rossz tulajdonságia mellett, van amit szeretek, és ezért szeretem. Megkérdeztem, hogy tényleg nincs semmi amit tudna bennem szeretni, hosszas hallgatás követően azt mondta, hogy talán igen.

Közölte, hogy talán 1%-om van.

Ezen felbuzdúlva telefonon tovább próbálkoztam, de hangnem a részéről egyre hidegebb, lekezelőbb, és flegma lett. Ennek ellenére pl.: virágot csempésztem a szülei vidéki házának asztalára. Továbbra is hajtotta, hogy nem szeret, értsem már meg, így nem tud velem élni.

Volt egy nagyon hosszú személyes beszélgetésünk, amikor a 4,5 fél év alatt először hallgatott végig, és akkor elmagyaráztam neki egy-két dolgot, hogy miért vagyok olyan amilyennek nem szeretne, hogy a rossz tulajdonságaim jó részét a stressz (amit ő csinál)hozza ki belőlem. Ekkor egy halvány reménysugár felcsillant, azt mondta,hogy most sok mindent megértett.

Amíg nem voltam ott a gyerekkel, addig sajnos megérkeztek a szülei, akik erőszakosan, fenyegetve közölték, hogy ezt felejtse el, mert ők ezt a szégyent nem élik túl, és egész életükben csak a szégyent hozta rájuk.

Elmondtam a szüleinek, hogy hagyjanak neki békét, ez az ő döntése, parancsra úgysem fog szeretni senkit, hagyják őt elgondolkodni, de már tudtam, hogy az a halvány remény ezzel szertefoszlott.

Ez után még elmentünk egy közös családi rendezvényre, mintha minden rendben lenne, kérte, hogy menjek vele. Közben nem győzködtem, csak próbáltam hatni rá, hogy nem értem, hogy legalább a gyerek miatt próbáljuk meg.

Ő hajthatatlan volt, nem szeret, csak ideig-óráig menne, se ő se én nem tudunk változni, stb. Csak ő nem is akart változni, az én próbálkozásaimra pedig azt mondta, hogy késő, illetve, hogy az már nem én vagyok.

Másnap reggel felöltöztem, rámnézett, közölte, hogy milyen jól nézek ki, és elkezdett sírni, és azt mondta, hogy ne haragudjak, nem tudja eröltetni, hogy szeret.

Mikor elindultam, akkor átkaroltuk egymást, megkérdeztem, hogy: tudod, hogy én vagyok az egyetlen ember aki megért, elfogad olyannak amilyen vagy, és elvisel? (előttem nem volt hosszútávú kapcsolata, még a szüleivel sem jó a viszonya) Zokogva azt válaszolta, hogy tudja, de nem tudja tovább nézni azt, hogy szenvedek, nekem meg úgysem lenne erőm kimondani, hogy vége.

Az első gondolatom az volt,hogy milyen jó, nem kell tovább állandó megfelelési kényszer alatt élnem, elválunk, és kész.

De 4,5 fél évet kidobni?  Az én gyerekem csonka családban nőjjön fel? Ami még rosszabb, más férfi fogja felnevelni, mivel még 2 éves, más férfit fog apjaként tisztelni? Elkezdtem magamat hibáztatni azért,  hogy nem tudtam egyben tartani a családot, és úgy döntöttem, hogy az utolsó lehelletemig megteszek mindent a családért.

Most lehet mondani, hogy én csak társfüggő voltam, és csak féltem az elárvulástól, magánytól stb.

Nem tagadom, hogy ez is benne volt a pakliban, mert nekem a család és a gyerek olyan dolgok amiért bármit megteszek, sajnos még saját magamat is megalázom ha kell.

Jöttek a próbálkozások.

Két hét szabadságot vettem ki azzal a címszóval, hogy rendbe rakjuk a kapcsolatunkat.

Azt a napot nem felejtem el. "Természetesen" aznap is külön voltunk, ő elvitte a saját kocsiját szervízbe, én pedig elmentem horgászni. Felajánlottam,hogy vigyázok a gyerekre, inkább nem megyek, de ő erősködött, hogy menjek csak nyugodtan, a gyereket elviszi anyámékhoz.

Este mikor visszatért közölte, hogy utólagos engedelmemmel most elmegy az egyik barátnőjéhez. Semmi kifogásom nem lett volna ellene, de miért nem lehetett szólni előre!?Mert mint mindig, akkor sem volt kíváncsi a véleményemre, nem jelentettem már neki semmit, csak nem mertem kimondani.

Míg a barátnőjénél volt, átrágtam a dolgokat.

Rájöttem, hogy nem tisztel, nem szeret önmagamért, az aki vagyok, amit elértem, és amit értük tettem. Beláttam, hogy ez a kapcsolatunk első fél éve után már így volt, csak gyáva voltam kimondani.

Pedig tudtam már az eljegyzés után, tudtam akkor amikor az esküvő másnapján egy ártatlannak induló vita hevében közölte, hogy leszarja, hogy a férje vagyok. Akkor is tudtam, mikor 2-3 napos rendszerességgel jöttek a veszekedések, és úgy egyáltalán a mindennapokban.

Akkor miért tartottam ki?

1., Mert a többi jó tulajdonsága miatt szerettem,

2., Bíztam benne, hogy belátja, hogy igenis vagyok olyan értékes ember akit lehet szeretni, még akkor is ha nem szerelemmel,

3.,  Gyáva voltam, és bármennyire szarul éreztem magam a kapcsolatban, nem volt merszem kimondani, hogy vége. (csernus szerint társfüggő lennék)

Minden próbálkozásom kudarcba fulladt, néhány példa: Házassági évfordulónkra egy romantikus vacsorát akartam, de ő barátnőivel vadászatra akart menni, mert azt hitte?, hogy egy korábbi, a kollegákkal tartott buli volt azért megtartva. Én pedig kettesben szerettem volna vele lenni. Eltették a vadászatot, de így már semmi kedvem nem volt az egészhez, ezért ettünk egy pizza-t.

Kértem abban a 2 hétben, hogy adjuk le a gyereket, és menjünk el kettesben valahová. Először vonakodott, hogy nem lehet annyiszor leadni (a héten másodjára lett volna), utána kinyögte, azért nem akar jönni, mert nem jó velem menni és kész.

Ezek miatt úgy döntöttem,hogy nem bírom tovább, közöltem, hogy ha ez így megy tovább ebből válás lesz.

Közölte, hogy szerinte sincs ezen mit húzni, nem szeret, nem szeret úgy mint egy férfit, hiába vagyok jó ember és jó apa, egyáltalán nem vagyok férfias, nem vagyok olyan mint amilyennek szeretett volna!?

Mondtam jó, akkor én maradok egy percet sem, és megyek haza.(vidéken voltunk.) A lakáskulcsot nem adta elő, én meg a gyerek miatt nem akartam feltúrni a házat, ezért hajnalban mentem haza.

Kettőnk közül Ő sírt, de nem azért, hogy ne menjek, csak, hogy ne ÍGY menjek el. Mert ugye a látszatra mindig tudtunk adni, azért nem is hiszi el senki, hogy válunk.

HAZAMENTEM.

Rentgeteg gátlás volt bennem egész életemben, (értékes vagyok-e, mi lesz belőlem, a szokásos férfiparák:elég magas vagyok-e, elég nagy-e, elég jó vagyok-e az ágyban stb.) 

Hiába tudom józan ésszel én magamról, és élek úgy, érek el sikereket az életben, ha egyszerűen álandóan kételkedek magamban. (ezek persze nem férfias dolgok) 

A jelenlegi, válófélben lévő feleségem pont az ellenkezője, határozott, karakán. Egy igazán nőies nő, akiben túlcsordúl az ösztrogén. Nem is mertem közeledni felé, lényegében ő választott magának.

Én elfogadtam olyannak amilyen,minden hibájával együtt, de mint kiderült ő nem. Látta, hogy jóképű, okos, sikeres, jószívű, anyagi biztonsággal rendelkező vagyok (ezeket ő mondta), és azt is látta, hogy nem vagyok az a határozott, önbizalommal rendelkező férfias férfi.

Na ő úgy gondolta, - mivel nagy az önbizalma -, hogy semmi gond, igaz, hogy ez nem jön be neki, de majd megváltoztat. Az elején nem is volt gond, mikor még hitt benne, - én ezt akkor még nem vettem észre. Jól éreztük magunkat, tökéletesen működött a sex, stb. Ez után gyorsan eljegyzés, fél év múlva esküvő, 4 hónap múlva már teherbe esett, két éve pedig megszületett gyönyörű fiúnk.

Aztán jöttek a gondok, (bár konkrétan semmi), és egyre többször éreztem, hogy nem szeret, vagy ha szeret is akkor nem úgy mint egy férfit. Egyre többször hangoztatta, hogy legyek már férfiasabb.

Aztán látta, hogy ez nem fog menni, én ilyen vagyok, ő nem ezt akarta, ezért döhös volt rám, és saját magára is. Ez engem állandóan nyomasztott, görcsösen kűzdöttem, hogy egyben tartsam a családot a gyerek miatt, de ez a görcsösség rányomta a bélyeget az egész viselkedésemre, már nem önmagam voltam. Még egy évet adtam az egésznek, mert éreztem, hogy ezt nem sokáig bírom, teljesen kikészültem.

Kérdeztem,hogy miben változtassak, bármit megteszek,hogy egyben tartsam a családot.Azt mondta, hogy mostmár bármit teszek, késő, felesleges, mert én nem ilyen vagyok, és úgysem tudok változni.

Szerinte egyszerűen nem vagyok férfi pl: határozatlan vagyok(pedig csak kíváncsi vagyok az ő illetve más véleményére), döntésképtelen vagyok(pedig csak az átlagtól megfontoltabb), és egyáltalán nem vagyok olyan amilyet magának elképzelt.!?

Rájöttem, hogy ő nem engem szeretett, hanem azt akit belőlem akart faragni, és nem azt aki vagyok. Aztán persze amikor véget ért a nagy szerelem, akkor már csak azt látta,hogy nem "olyan" vagyok, a többi értékem, mert igenis értékes ember vagyok!, már nem érdekelte.

Pontosabban érdekelte, csak azt mondta,hogy neki ez kevés.