Az első gondolatom az volt,hogy milyen jó, nem kell tovább állandó megfelelési kényszer alatt élnem, elválunk, és kész.
De 4,5 fél évet kidobni? Az én gyerekem csonka családban nőjjön fel? Ami még rosszabb, más férfi fogja felnevelni, mivel még 2 éves, más férfit fog apjaként tisztelni? Elkezdtem magamat hibáztatni azért, hogy nem tudtam egyben tartani a családot, és úgy döntöttem, hogy az utolsó lehelletemig megteszek mindent a családért.
Most lehet mondani, hogy én csak társfüggő voltam, és csak féltem az elárvulástól, magánytól stb.
Nem tagadom, hogy ez is benne volt a pakliban, mert nekem a család és a gyerek olyan dolgok amiért bármit megteszek, sajnos még saját magamat is megalázom ha kell.
Jöttek a próbálkozások.
