Még az estéhez tartozik, hogy visszaírt a 2. lány, akinek az 5 éves sráca van. Továbbra is szimpatikus, teljesen normálisnak tűnik.
De: céltudatos, határozott, ami nem baj, addig, amíg nem akar uralkodni rajtam. De hát ezt ennyiből nem lehet megtudni.
Kételyek: Mi van, ha ugyan azt művelné, mi van, ha csak egy apukát keres a gyereke mellé, és nem egy teljes értékű társ kell neki? Bár az alapján amit ír, egyáltalán nem ilyen. Mi van ha hazudik, csak azért, hogy megszerezzen, és nagyon jól csinálja. Mert hát ugye találkoztam már ilyennel. De ő egyáltalán nem olyan rámenős. És ha annyira okos,hogy pont azért nem rámenős, és csak szépen lassan...Nem tudom, azért van annyi tapasztalatom az emberekkel, és sajnos ki vagyok hegyezve erre, hogy észreveszem majd, legalábbis remélem.
Csak attól tartok, hogy nem fogok tudni már megbízni már egy nőben sem, még abban sem akiben kellene, és megérzi, az nyilván nem jön be senkinek. Ja persze neki is van komplexusa: az alakja. Pedig nyilván nem olyan alakja van egy 32 éves anyának, mint egy 20 éves fittneszpicsának. Majd elválik, mi lesz belőle, egy biztos, hogy amíg nem vagyok teljesen tiszta, és még utána egy jó ideig, nem fogom elkötelezni magam.
Éjszaka csak egyszer keltem fel, de rémálom azért volt. Az asszony egy buszmegállóban magyarázta az egyik kollegámnak, és nekem ordítva, hogy én olyan okoskodó vagyok, hogy nem tudta elviselni, és a kollega azt mondta nekem erre, hogy ez így van, és teljesen igaza van neki. Hát nem esett jól, még akkor sem, hogy olyan kollega volt az álomban, akinek nem sokat adok a véleményre. Gyakorlatilag semmit. De ezek az álmok már véget érhetnének.
Na meló.
Bent rendben ment minden, egy kicsit megint haladtam, ma nem mondtam el senkinek, bár mintha már néhány sajnálkozó szempárt láttam volna, de ez lehet, hogy megint csak egy para. Különösebben nem érdekel, aki akarja megkérdezi.
Egy új dolog jött elő. Nézem irigykedve a párokat, és kérdezem magamban, hogy tényleg boldogok? Vagy lehet, hogy a másik már rég máshol jár, rájött, hogy nem azt kapta amit akart, és csak a pillanatra vár, mikor tud lelépni? Nem tudom, nem csak a saját magamba vetett hitem, hanem alapvetően a párkapcsolatokba vetett hitem is megrendült, annak ellenére, hogy sok szép példa van előttem. Mi van ha tényleg én vagyok alkalmatlan arra, hogy együtt éljek valakivel. Tényleg annyira elviselhetetlen lennék. Nem vagyok egyszerű eset, de ezt azért csak nem hiszem. Bíznom kell magamban.
Vettem gyerekülést, hogy tudjam a gyerkőcöt elhozni "láthatásra". Még a szó is borzalom. Láthatom! Megengedik! A saját fiamat! És ez idő alatt az anyja meg nyugodtan viháncolhat. Ez most agyonvágott. Túl kell lépnem ezen is, mert érzem, hogy egyre jobban vagyok, de ezek a hullámvölgyek kikészítenek.
Most olvastam egy fejezetet a párkapcsolatok pszichológiája című könyvből, bár ne tettem volna. Totál felzaklatott. Azt fejtegette, hogy lényegében egy evolúciós fejlődés következménye, hogy manapság könnyű válni, ezért válnak is. 54%- a házasságoknak válással végződik, 70%-át! a nők adják be, mivel ha boldogtalannak érzik magukat, akkor könnyen megtehetik. Az írás szerint a legkevésbe szerethető, bizonytalan kötődő típus vagyok jelenleg, aki sem saját magában, sem másokban nem bízik. Na ezért nem kellene még társat keresni. De mitől változna ez meg,nem tudom.
Annyi legalább bíztató volt benne, hogy az ember a kapcsolatain (a régieken) keresztül változik, tanul, és a már kialakult kapcsolatban is lehet változni, tenni érte, és sok munkával, de lehet sikeres,akár sírig tartó kapcsolatot kiépíteni.
Bíznom kell magamban, és másokban.
Sajnos olyan állapotba kerültem, hogy az megér egy új bejegyzést.
