Még augusztusban váltottam egy pár levelet egy lánnyal, aki lényegéban felajánlott egy kötetlen kapcsolatot, egyéjszakás kalandot. Akkor mikor odáig jutott a dolog, hogy mikor és hol, megálltam, nem kerestem többet.
Szerdán valamilyen okból kifolyólag, (amire azóta is keresem a választ) írtam neki, hogy érdeklem-e még. Válasz nem jött.
Tegnap találkoztam J.-vel, Ő hívott, már a telefonban hallottam, hogy nagyon ideges. Azt hittem a férjével van gond.
A kocsiban ülve megkérdezte, hogy ő csak egy kaland-e nekem, vagy komolyan gondolom. Én mivel tényleg így vagyok vele, közöltem, hogy persze komolyan. Erre: mond nekem valamit a T név? Na fasza.
Elmondta, hogy T az osztálytársa volt, tegnap futottak össze, beszélgettek, kérdezte tőle T, hogy van -e valakije, ő mesélt rólam, erre T közölte, hogy vele is leveleztem, legutóbb szerdán küldtem levelet.
Ezek után J feltette a kérdést,hogy miért írtam én levelet T-nek? Én magam sem tudom.
Olyan lettem mint az ex? Csak az egómat akartam erősíteni, hogy neki is kellenék? Érzem, hogy nem lesz J-ből semmi, és mással is ismerkedni akarok? Gyűlölöm ezt a szót. Vagy amíg ki nem tisztul a fejem, szünetelünk J-vel, és T-re csak rájárok? Egyáltalán ha igent mondt T, elmegyek? Nem tudom.
J ennek ellenére nem dobott ki, nagyon sokat beszélgettünk. A legjobb az egészben az volt, hogy most már ő is elkezdte az "igazán túltehetném magam már ezen" dolgot. Én értem, meg én is így vagyok vele, hogy 3 hónap telt el a szakítás óta, nem kellen már ennyire szarul lennem. De ha egyszer fáj a gyerek elvesztése? Hogy kell ezen túltennem magam? Mondja meg valaki és végigcsinálom. Ha azt mondják elmúlik ha Pestre elmegyek gyalog, akkor elmegyek.
Persze mindig olyan emberek mondják, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy milyen érzés. Más egy szerelmi csalódás, még egy sima válás is, de hogy az egész családot milyen elveszteni, azt kevesen tudják. Na olyan ember mondja nekem, hogy szedjem össze magam, neki adnék a szavára.
Ma nagyon jót beszélgettem a Pestre költözött barátommal. Mikor még kölykök voltunk, volt neki egy nagyon nagy szerelme, aki otthagyta. Ugyan azokat a dolgokat mesélte, hogy min ment keresztül. A megdöbbentő az volt, ahogy a szakítást követő kapcsolatainak kudarcairól beszélt, ahogy a régi kapcsolat jó tulajdonságait kereste az újban, és ezért persze nem ment az egész. Nem tudom, hogy ez törvényszerű-e, de tény és való, hogy így vagyok én is J.-vel, nem nagyon van olyan tulajdonsága, ami miatt ne tudnám szeretni, és ennek ellenére nem szeretem. Pontosabban nem vagyok szerelmes belé.
És most lehet vége ennek az egésznek. Küldtem neki reggel egy sms-t, még mindig nem válaszolt. Lehet jobb így, ő sem gyötri magát, én is tudok magammal foglalkozni, és ha lezártam mindent, újra megkeresem.
