15.-én jött az első sms az asszonytól, hogy ő nem akar válni, csak megzizzent, adjak neki egy kis időt míg helyre jön. Én elküldtem, visszaküldtem neki azokat az sms-eket amikkel engem hajtott el. Úgy tűnt tudomásul vette, visszaírt, hogy ok,nem zavar többet.
Én meg fogtam felhívtam,hogy miért kell ez, és mit érez, azt mondja el. Nem tudta elmondani. Mindig is nehezen tudott az érzéseiről beszélni, ezért nem tudom, hogy hazudik, és azért nem tud mit mondani, vagy csak nem tud róla beszélni.
Pénteken mentem a gyerekért. Beszélgetés.
Ő nem akar válni, hiányzok neki, nem írta volna ha nem így lenne. Én nem tudtam mire vélni ezt az egészet. Nem is nagyon tudott beszélni. Eszembe jutott, milyen volt amikor ő nem adott nekem időt, és éppen ezért, mikor eljöttem, közöltem vele, hogy tőlem az időt azt megkapja.
Szombat este, újjabb sms, azt szeretné, hogy legyünk újra egy család,hiányzunk neki.
Vasárnap, bejöttek a hugával, hogy ők vigyék el a gyerköcöt, és tudjunk beszélni.
Elmondta,hogy szüksége van rám, ő nem fog elválni, még a tárgyalásra sem fog eljönni. Ő normálisan szeretne együtt élni, és szüksége van a férjére. Kérdeztem, hogy és azok az idegesítő dolgok, amiket nem bír elviselni. Hát ő azon már csak röhögni szokott, hogy min idegesítette fel magát. Sokat beszélgettünk, egymás hibáiról is, most már úgy van vele, hogy nem vagyok én olyan rossz, nem éltünk mi olyan rosszúl, és tudnánk szerinte mind a ketten változni. Kérdésemre elmondta, hogy nem csak apa kell, és nem csak az aki eltartja, hanem egy társra van szüksége, és én kellek neki.
Rákérdeztem, hogy ha kivesszük a gyereket a kapcsolatból, akkor is én kellek neki. Azt mondta, hogy igen. Míg beszéltünk, én végig higgadt voltam, de ő többször elsírta magát, és többször megsimogatott. Azt mondta, hogy igenis büszke rám, hogy ki vagyok,(sírás), csak nem tudta kimutatni. Mesélt arról,hogy a rokonaival (akik normális párkapcsolatban élnek) beszélgetett, nem tartom kizártnak, hogy ennek a hatására jött rá, hogy nem is volt neki olyan rossz. De ehhez rá kell jönnie?
Én mondtam neki, hogy persze, tudunk nagyon sokat változni,de úgy nem megy, hogy csak az egyik változik. Tudjon bele, hogy igenis én mindig hajlamos leszek a szomorkodásra, és mindig bennem lesz a pesszimizmus. Az más kérdés, hogy ő ezt igencsak a felszínre tudja hozni. Én soha nem leszek az a született optimista, aki mindig jókedvű. Nembaj ennek ellenére kellek neki. Beszélgettünk a hibáinkról, illetve a kompromisszumokról. Úgy tünt megértette. A lényege az volt, hogy ő mindenképpen egy normális családot szeretne. Bűnbánatot azért nem láttam rajta, hogy ő mit tett velem.
Mikor mentek haza, akkor én csak álltam, ő megpuszilt, először az arcomon, majd szájon is.
Ma beszéltünk telefonon, teljesen normális volt a hangja, eltökélt volt abban, hogy ő ezt komolyan gondolja, és rendbe akarja hozni a kapcsolatunkat, és kész a változtatásra.
Az a baj ezekkel a beszélgetésekkel, hogy ilyenek nem folytak köztünk a 4,5 év alatt. Nehéz kimondani, de így van. Vagy ordításba torkollott (részéről), vagy csak egyszerűen otthagyott mikor beszélni akartam. Ezek a beszélgetések kellettek volna időben, és akkor nem jutottunk volna idáig.
Nem tudom, mi ez, és hova tegyem. A tépelődés megér azért egy külön bejegyzést.
