Nem tudom. Ez az első ami eszembe jut ezzel a megváltozott helyzettel kapcsolatban. A második, az, hogy a gyerek miatt úgyis megpróbálom, belemegyek abba, amibe nem lehet kéne. Na ez az mi hiányzott nekem, aki amúgy is nehezen hozok döntéseket, mindent 100x megfontolok, most döntsek az életemről, a gyermekeméről. És ÉN döntsek, úgy, hogy bárhogy megfontolom, nem tudhatom, hogy mi lesz a vége. Bár a jövőbe senki nem lát.
Nem tudom, ha ez jun.20.-án történik, úgy szaladok vissza, mint a huzat. De azóta történt egy s más. Akkor is lettek volna kételyeim, de nem ennyi mint most, hogy volt időm gondolkodni. Az is igaz, hogy az asszonynak is volt, csak azt nem tudom, hogy az értelem, vagy az érzelem vezérli most. Bár mindig is az érzelem vezérelte.
Tények.
Régóta, kb. 1,5 éve érzem, hogy nem szeret. Kb. 4 hete ki is mondta, és nem csak kicsúszott a száján, többször elmondta, és azt is, hogy miért. Igaz, dühből és indulatból, de nem foglalkozott azzal, én mit érzek. Bár ő is tudja, hogy van mit szeretni bennem.
Május 1.-én leköltözött vidékre, és esze ágában sem állt huzamosabb időre a nyáron hazajönni, én járjak oda, én itt valahogy elleszek, majd rak kaját a hétvégén, meg csinálunk hosszú hétvégéket, meg sokat jövök szabira.
Az idő alatt, míg lejártam, nagyon ritkán volt hajlandó közös programra, nem bírta a közös programokat, inkább a barátnők. (most is) Elhiszem, hogy egy depressziós férjnél jobb társaság, de ha valaki rendbe akarja tenni a házasságát, akkor arra koncentráljon.
Én hoztam fel a válást, mint lehetőséget, ő erre rögtön lecsapott, hogy akkor legyen válás.
Mikor én próbáltam békülni, csak a falakba ütköztem, én meg most csináljak úgy, mintha mi sem történt volna.
Tény, hogy én már úgy éreztem,hogy nem bírom vele, teljesen kész voltam, és ő is így volt vele.
De mi vezetett ide, most, hogy beszélgetünk, (végre, bár lehet késő) mi magunk se tudjuk. Mert ez a leköltözés csak a vég kezdete volt, de nem itt kezdődött.
Alapvetően mindkettőnk természetével gond van, nem hiába nem volt hosszútávú kapcsolata egyikőnknek sem.
Ő:
+magabiztos, határozott, talpraesett, vidám, és fel is tudja vidítani az embert, kedves (ha akar, de meg is tudja játszani), jó anya(hibákkal), házias, főz, mos, takarít, jó a sexben, az átlag nőtöl okosabb, született optimista, de hajlamos a depire is, a gyerekem anyja
-akaratos, főnökösködő, mindent ő tud jobban, lobbanékony, kegyetlen is tud lenni, borzalmasan meg tudja sérteni az embert, néha túlságosan sokat gondol magáról, néha meg keveset, könnyen dührohamot kap, mindenáron ő akar a domináns lenni, idegbajos
Én:
+Megfontolt, értelmes, családcentrikus, hűséges, segítőkész (otthon is), türelmes,
-pesszimista, depire hajlamos, sértődékeny, bizalmatlan, dúrcáló, túlságosan megfontolt, anyagias, variálok, aggodalmaskodok, problémát gyártok
Na ezek a személyiségjegyek amikkel rendelkezünk. Most, hogy így leírtam, egyáltalán nem illünk össze. De csak ugyan olyan emberek illenek össze? Nem hinném. Miért működött ez mégis ennyi ideig? Mert volt amikor működött. Mert ki is egészítettük egymást.
Ameddig toleráltuk egymás hibáit, és erényeit figyeltük, addig jó hatással voltunk egymásra. Ő megnyugodott, lehiggadt, megállapodott, boldog volt. Engem felrázott, más lett az emberekkel a kapcsolatom, jobb lett sokkal, boldog voltam.
Aztán elkezdtük egymás rossz tulajdonságait előtérbe helyezni.
Nem tudom, hogy melyikünk kezdte, de szerintem nem is lényeges.
Ő jelentéktelen dolgokon kapott dührohamot, én meg jelentéktelen dolgokon dúrcáltam, sértődtem meg. Ő szerinte én jelentéktelen dolgokon sértődtem meg, én szerintem ő meg jelentéktelen dolgokon kapott dührohamot.
Nem tudom, most,hogy ezt így leírtam, döbbenetes.
Most vagy egyáltalán nem illünk össze, és soha nem lehet ebből boldog kapcsolat, vagy csak minimálisat kellene változni, és akkor menne. De mindkettőnknek.
Nem tudom.
Mert én is látom, hogy néha tényleg jelentéktelen dolgokon sértődtem meg. Ő is azt mondja most, hogy rájött, hogy milyen jelentéktelen dolgokon idegesítette fel magát.
Néha azt érzem, hogy két hülye vagyunk, akiket más nem tudna elviselni, csak mi egymást. Vagy csak egymást nem tudjuk elviselni? Azt nem hiszem.
Nem tudom, hogy csak a távollét szépíti-e meg a dolgokat, bár ezen már egy pár hete túl voltam. Most ahogy beszélünk, csak olyan keveset kellene változtatni, ahhoz,hogy menjen. Csak az a baj, hogy korábban nem beszéltünk, és így eszkalálódott idáig.
Olyan egyszerűnek tűnik: én nem sértődöm meg jelentéktelen dolgokon, ő meg nem kapja fel a vizet jelentéktelen dolgokon. Ennyi volna?
Mire ez a békülékenység:
1., Saját magától, vagy külső hatásokra rájött, hogy mibe kezdett bele, ettől megijedt, és a két szar közül engem, a kissebik szart választja, vagy
2., Saját magától, vagy külső hatásokra rájött, hogy tulajdonképpen nem is volt neki olyan rossz, nem is vagyok én olyan idegesítő, vagy
3.,Kúrva nagy önbizalmával azt hiszi (mint ahogy hitte, milyen férfit csinál belőlem), hogy pusztán az akaraterejével egy boldog családot csinál.
Akárhogy is agyalok, ezt csak az idő dönti el.
Akárki akármit mond, a gyerek miatt egyszer, de csak egyetlen egyszer megpróbálom, én tudok változni, de annyit nem fogok mint a szakítás előtt 1-2 héttel, mert az már nem én voltam.
Én vagyok nyeregben, ő jött utánam, ő nem akar válni, ő veszítheti a többet. És ez kibaszott nagy erőt ad.
