Nem írtam régóta, megis látszik rajtam. Persze megvan az oka. A lányokból szép lassan egy maradt. A fásy rajongót finoman elküldtem, az egy éjszakásnál pedig nem jelentkeztem újra.
Maradt J. pontosabban én döntöttem úgy, hogy ő maradjon. Szépen lassan lenyűgözött. Pedig nem akartam. Csak annyit akartam, hogy levelezzünk. Aztán egyre sűrübben mentek-jöttek a levelek. Kiderült, hogy annyira egyformák vagyunk, hogy az néha már mulatságos. Nagyon közel kerültünk egymáshoz, annak ellenére, hogy ő is, én tudtuk/tudjuk, hogy nekem még idő kellene.
Aztán a levélről váltottunk msn-re, éjszakáig tartó beszélgetésekkel.
Éreztük, hogy most már találkoznunk kell. Mindketten tartottunk tőle, hogy csalódunk egymásban, nem lesz jó, stb. És jó volt, nagyon jó. Mindketten kellemesen csalódtunk egymásban, nagyon sokat nevettünk, de láttam rajta, hogy fél tőlem. Pontosan olyan, amilyen lányok nekem világ életemben tetszettek, külsőre, belsőre egyaránt. Tudom, hogy nem ismerhetem ennyi idő alatt, de annyira kis finom, bájos, csendes, szerény, aranyos, teljesen az ellenkezője az exnek. Nem hivalkodó, nem magamutogató.
Ez csütörtökön volt. Azóta sokat beszélgettünk neten. Mindketten megijedtünk attól, hogy talán többet jelentünk egymásnak attól, mint kellene. Bevallottan sokat gondolunk egymásra. De félünk.
Én attól, hogy nehogy eszetlenül rohanjak egy új kapcsolatba, ne vegyem észre a hibáit. Bár annyit beszélgettünk már, többet, mint az exel az elmúlt 1 évben. Félek attól, hogy a fiával, hogy tudnánk elfogadni egymást, félek attól, hogy J. el tud-e szakadni a kisvárosi környzettől. Az ex ugye soha nem tudott. Félek attól,hogy működhet-e ez az egész, annyi akadály van közöttünk, csak a 30 km.-re gondoljak. Félek attól, hogy nehogy az ex jó tulajdonságait keressem benne. Szóval nagyon sok a kérdőjel bennem, az eszem azt diktálja, hogy kicsit gyors ez az egész, de az érzelmeim azt mondják, hogy ő kell nekem, sőt dühös szoktam lenni, hogy miért nem vele találkoztam 4,5 éve.
Ő is fél. Sokkal jobban mint én. Fél attól, hogy ilyen hamar a hatásom alá került, fél attól, hogy csak búfelejtő nőt akarok, fél attól, hogy csak szeretethiányom van, attól, hogy összetöröm a szívét, attól, hogy megkedvel, és utána kiszállok az életéből. Fél attól, hogy én még nem vagyok kész, ő belémszeret, és én még nem tudnám viszonozni. Sokszor csalódott már, ezért megértem.
Félelmetes ez az egész. Mindketten tudjuk, hogy egyformák vagyunk, nagyon megkedveltük egymást, nagyon hamar, túl sokat is jelentünk egymásnak. És akkor meddig kell várni, mikor van az, hogy kész vagyok egy új kapcsolatra? Hova van ez leírva? Az ex még azt sem várta meg, hogy eltünjek. Én nem versenyezni akarok, de akkor ez, hogy van? Kollegámnak sem mondták ki még a válást, de már lényegében együtt él egy lánnyal. De megértem J-t is. A csalódásaiból és a jelleméből adódik, hogy fél.
De egyébként lehet jobb is így. Nem rohanunk, jobban megismerjük egymást, én is jobban rendbe jövök, jobban magamat fogom adni. Elveszteni nem hiszem, hogy elvesztem, annál többet jelentek neki. Épp ezért van megijedve.
Néha türelmetlen vagyok, néha meg tudom, hogy igaza van. Az idő eldönti.
